Valamikor a tizenéveim végén biztosra vettem, hogy tudom, mit várok az élettől. Egy menő állás, egy helyes hapsi, autó, lakás. Az állást hamar megszereztem, igaz nem volt túl kényelmes, olykor-olykor egyenesen fárasztó és utálatos. De a munka keretet ad a napnak, és önbizalmat a nőnek.  Egy – két munkatárs viccessége pedig  igyekezett gyorsabbá tenni az óramutatók járását.

Elteltek az évek, a számításaim nem az elvártnak megfelelően alakultak, de még mindig nem hittem, hogy valaha is kilátástalanná válhat az életem.  Újabb terveket szőttem: derékig érő hajnövesztés, új hajszín, új párkapcsolat és egy komolyabb, felelősségteljesebb állás. Tökéletes alak. Az álom határán ezerszer elképzeltem magam  csinosan, mosolygósan, elégedetten.

Húszas éveim közepén egyre több falba ütköztem, egyre több gátat és akadályt kellett átugranom. Néha kifejezetten nehezen lavíroztam az akkori gondjaim között.  Családot alapítottam. Láttam magunkat, ahogyan boldogan, kéz a kézben toljuk szerelmünk gyümölcsét a babakocsiban. Lesz egy autónk, elmegyünk majd nyaralni, szinte minden apró részletet elterveztem. Kisebb változtatásokkal, de úgy is lett. Az akkori bel – , és külpolitikai helyzet a gondolataimban csak nyomokban volt tetten érhető. Tudtam nevetni, tervezni és nem pánikolni.

Időközben, a húszas éveim végére,  nem sokkal később, ahogy családunkban felütötte fejét a munkanélküliség, lassan kezdett elfogyni a munícióm. Először a mosolygós óráim száma csökkent le, aztán a kipihent óráim száma fogyatkozott meg, majd egyszerire eltűntek a terveim, ám vele együtt megjelentek a pánikpontok.

A harmincas éveim elején járok, a mai bel – , és külpolitikai helyzet behatárolja  a gondolataimat, a társadalmi bizonytalanság letompít, a bajba jutott emberek felé tanúsított empátia kifacsar. Ami a legjobban fáj, hogy most nem tervezek. Se gyertyát a tortára, se kertvárosi házat, se mosolygós fejeket…

Azt hiszem, ez alkotói válság … Élet-alkotói válság…